Balatonszőlőstől Dörgicséig - A Balaton-felvidék pannon medencéi
A Tihanyi-félszigettől észak felé haladva gyorsan túljutunk a balatoni riviérát határoló hegyeken. Balatonfüredtől nyugatra több, egymástól is elkülönülő, jellegükben mégis hasonló kismedence: a Balatonszőlősi-, a Pécselyi-, a Vászolyi- és a Dörgicsei-medence és a Nivegy-völgy követi egymást. Északon a 415 méteres Nagy-Gella, a Zádor-vár, a Hideg- és a Halom-hegy viszonylag magasra emelkedett rögsorozata választja el őket a Veszprém–Nagyvázsonyi-medencétől. Nyugatról pedig a különös nevű Nivegy-völggyel határosak. A kismedencéket övező hegyek, kiemelkedések között kis belső hágókat, kőhátakat alkotott a természet. A változatos táj, népiesen szólva, hepehupás, dimbes-dombos felszínű.
A szembetűnő alaktani változatosság a sajátos földtani felépítés következménye. A többnyire puhább márgákba mélyült medencék körül keményebb kőzetek, felső-triász füredi mészkő és középső-triász megyehegyi dolomit alkotta hegyvonulatok húzódnak. A különböző ellenálló képességű kőzetek az évmilliók során más-más mértékben erodálódtak, így a már említett dimbes-dombos táj a változó mértékű le-pusztulás eredménye. A füredi mészkőben a vékonyabb-vastagabb mészkőpadok közötti agyagcsíkok mentén a rétegek jól elválnak egymástól, így a könnyen fejthető, kemény, ugyanakkor jól megmunkálható kő évszázadok óta a Balaton-felvidék egyik legkedveltebb építőanyaga. Ebben a kőzetben alakultak ki a terület legszebb karszt-formái, mint amilyen a Dörgicse közelében fekvő Kő-hegy deciméteres szélességű, késpengeszerű, girbe-gurba kőbordák alkotta karrmezeje.
A mészkőre a későbbiekben nagy vastagságban agyagos, meszes anyag együttes és márga települt, melynek puhább részeibe mélyültek a kismedencék, az eróziónak jobban ellenálló, mészköves rétegek pedig kisebb kiemelkedéseket, kődombokat alkotnak.
A felső-triászt követő mintegy kétszázmillió éves időszakból nincsenek kőzetek, az Aszófő és Dörgicse közötti abráziós kavicsfoltok már az egykori pannóniai beltenger partszegélyét jelzik. E korszakban – mintegy hétmillió éve – erőteljes vulkáni működés indult meg a mencshelyi Halom- és a balatoncsicsói Fenyves-hegyen, valamint tizenöt kilométerrel délebbre, Tihany térségében.
A későbbi korok tektonikai mozgásai a jégkorszakokban felerősödő erózió és a víz-folyások építő meg romboló munkája révén alakult ki az elénk táruló változatos tájkép. A patakok már a Balaton medencéjének lesüllyedése előtt is többnyire déli irányba futottak, és helyenként mélyen bevágódott a medrük. Szurdokszerű, nagy esésű szakaszaikon sok helyütt a karsztosodáshoz kapcsolódó mésztufa-lerakódások, gátak képződtek. A hosszabb-rövidebb ideig lefolyástalanná váló területeken pedig időszakos vagy állandó vizű kisebb-nagyobb tavacskák, mocsarak alakultak ki. Egy részük a vízutánpótlást kizárólag a csapadékból nyeri, de – főleg a medencék alsó részein kialakultak közül – több szivárgó vizekből, esetleg karsztforrásokból is táplálkozik, így vizük állandó. E völgyfenéki tavak, mocsarak vize a medencét elhagyva patakokká egyesül, és a Balaton felé halad.
A Balaton-felvidék éghajlatában a kontinentális vonások túlsúlya mellett mediterrán és atlanti befolyás is érezhető. A hegyek és a belső medencék mérsékelten hűvös és száraz jellegűek. Nyugati irányba haladva az éghajlat kissé nedvesebbé válik, míg délen a balatoni riviéra domboldalai melegebbek és a medencékhez hasonlóan szárazak. A balatoni főn is érezteti hatását. A Bakony vonulatain átbukó nagy nedvességtartalmú nyugati szelek a hegyek északnyugati oldalára csapadékot hoznak, a tó közelébe azonban már leszálló, száraz légáramlatként érnek. A domborzat és a növényzet további változatosságot eredményez. Olyannyira, hogy az egymástól néhány méternyire fekvő domboldal és völgyfenék, a déli vagy az északi lejtő mikroklímája is igen eltérhet egymástól.
Éghajlatok találkozásában
Az atlantikus és a kontinentális éghajlat találkozása növényföldrajzi értelemben különösen gazdaggá teszi a Balaton-felvidéki flórajárás (Balatonicum) növényvilágát. Az északi lejtők maradvány bükköseiben számos csapadékigényesebb, atlantikus növényfaj él. A kontinentális hatás a déli lejtők sztyepnövényzetében a legerősebb, a mediterrán éghajlati elemek pedig igen sok szubmediterrán faj életét teszik lehetővé.
A földtani, földrajzi és éghajlati adottságok mellett az ember tájátalakító hatása sem elhanyagolható. Valamelyik magaslatról nézve szépnek, barátságosnak, változatosságában is egységesnek érezzük a tájat, mert az elmúlt századokban elődeink jól gazdálkodtak a természet javaival. A kedvező termőképességű, hegylábi területeken szántók, a medencék mélyebb fekvésű, vizenyősebb részein kaszálók, míg a délies domboldalakon szőlők és gyümölcsösök voltak. A köves fennsíkokon juhok és marhák legeltek, az északi oldalak, mély völgyek pedig erdők élőhelyei maradtak. A kíméletesen természetalakító, értékmegőrző hagyományos gazdálkodásnak egyik legszebb, most is csaknem eredeti szépségében látható példája hazánkban ez a terület.
Számos szakértő szerint emberi közvetítéssel – valószínűleg a rómaiak által – jutott el ide a déli elterjedésű téltemető. A Balaton-felvidéken az Aszófői-séd mentén, van egyetlen vadon élő állománya. Többnyire már a hófoltok között kibontja apró, sárga szirmait. Élőhelye nagyrészt üde gyertyános-kocsánytalan tölgyes, amely jellegzetes erdőtípusa a környékbeli patakvölgyeknek, északias lejtőknek. A lombkorona későbbi záródása miatt a lágyszárúak többsége, például a népiesen kutyaibolyának nevezett májvirág, kora tavasszal virágzik. Hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot jelző erdő-társulás is van a környéken, a Bakony magasabb részein megszokott bükkös.
A Vászoly melletti Nagyvár-, illetve a Keresztfa-tetőn élő állományok azonban több vonatkozásban eltérnek a középhegységi bükkösöktől: a társulás jellemző fajai közül több nem lelhető fel bennük. Megmaradásuk itt, 250–300 méternyire a tengerszint felett csupán a geomorfológiai sajátosságoknak és az északi kitettségnek köszönhető helyi éghajlat eredménye. Előfordulásuk tehát extrazonális jellegű. Az itteni bükkerdők különlegessége, hogy a délnyugat-dunántúli bükkösökre jellemző tarka lednek és délvidéki perjeszittyó is a növénytársulás része.
A meredek északi lejtők felső részein igen értékes, fajgazdag, elegyes karszterdők maradtak fenn. A lombkoronaszintjükre a bükk, a melegkedvelő virágos kőris, a kislevelű hárs, valamint a berkenyék – a barkóca és a dunai berkenye – keveredése jellemző. A gazdag cserjeszint alatt a fehér sás alkotja a gyepszintet, itt-ott dombi ibolya és turbánliliom is virít.
Az alacsonyabb hegyeket, enyhe lejtőket a klímazonálisnak tekinthető erdőtársulások, cseres és mészkedvelő tölgyesek borítják. Az előbbinek az állományait főként cser- és kocsánytalan tölgy alkotja, míg az utóbbiban – a mostohább termőhelyi viszonyok miatt – a kocsánytalan tölgy helyét a molyhos tölgy veszi át. Számos kísérő faj, főként a mezei juhar és a barkóca, a mészkedvelő tölgyesekben pedig a virágos kőris társul hozzájuk. Az utóbbi társulás különösen gazdag: a szubmediterrán bokros koronafürt és a pilisi bükköny szép állományai mellett rábukkanhatunk a pázsitos és a tarka nőszirom, a piros madársisak vagy a Müller-nőszőfű pompás virágaira. A mészkedvelő tölgyesek és a molyhos tölgyes bokorerdők karakterfaja a sziklai sás, a tisztásaikon pedig az erdei szellőrózsa és a sárga koronafürt szép állományai élnek.
Ember hozta létre, mégis nagyon szép és értékes élőhelyek a fás legelők, ahol évszázados tölgyek, mezei juharok és vadkörték állnak szétszórtan, s alkotnak sajátos élő-helyet a körülöttük elterülő gyepekkel. Aki sétált már a balatoncsicsói Bánkő vackor-fái és hatalmas húsossom-bokrai között, az megérezhet valamit a jószágaikat egykor itt legeltető gazdák jövőbe látó gondoskodásából.
A hegyek déli lejtői különösen változatosak: az eredeti fa- és cserjecsoportok, vala-mint száraz gyepek alkotta mozaikos szerkezet elsősorban a felső részeken maradt meg. Az évszázados gazdálkodás jeleiként szőlők és gyümölcsösök kúsznak fel a hegyoldalakra. Egy részük évtizedek óta műveletlen, így a gyümölcskultúrát lassan belepi, kiszorítja az eredeti növényzet. Elsősorban a molyhos tölgyes bokorerdőkre, lejtősztyepekre jellemző a legféltettebb ritkaságok – kosborok, bangók – bukkannak fel itt. A szőlőkultúrához kapcsolódó ritka, védett gyomnövényünk, a nagy gombafű is fennmaradt. A szőlőhegyek öreg gyümölcsfái között a napjainkra csaknem elfeledett és eltűnt régi fajták – szentiványi alma, házi berkenye, papkörte, rétescseresznye – utolsó hírmondói élnek. Közülük a házi berkenye felkerült a védett fajok listájára.
Az évszázados gazdálkodás ellenére szép számban maradtak természetes gyep–bokorerdő mozaikok is a hegyek déli oldalán. A legszélsőségesebb termőhelyű dolomitlejtőkön, például az aszófői Öreg-hegy déli részén, sziklafüves lejtősztyepek vannak. A néhány centiméternyi vastag, gyorsan kiszáradó, kőtörmelékes talajhoz alkalmazkodó növények élnek itt, mint az ezüstaszott, a délvidéki árvalányhaj, a lappangó sás és a sulyoktáska.
A mészkő más jellegű alapkőzet, mint a dolomit: az előbbiből kémiai mállással lassanként talaj lesz, míg az utóbbi inkább csak aprózódik. A növényvilág képe is mutatja a különbséget: mészkövön a vékony vagy a barázdált csenkesz, a kései perje és a pusztai árvalányhaj válik a gyep fő alkotójává. Az erősen lepusztult, sekély lösztalajokon is, például egykori szőlők helyén nagyon hasonló növényzet alakult ki. Ezt a vegetációtípust nevezik pusztafüves lejtősztyepnek, ahol a fekete és a leánykökörcsin meg a tavaszi hérics a jellemző. De az orchideák közé tartozó vitézvirág, agárkosbor, tarka kosbor, vagy a kevéssé ismert őszi füzértekercs is szép számban él a társulásban. Az őszi esők után megjelenik a szubmediterrán vetővirág és az őszi csillagvirág is.
Elődeink felbukkanása előtt minden bizonnyal kisebb mocsarakkal és lápokkal tagolt erdők borították a medencék mélyebb részeit. A nedves ingoványok egy része még mindig létezik. Az állandó vízellátottsághoz kötődő üde láprétek, zsombéksásosok, és az év bizonyos időpontjaiban már kissé szárazabb talajú, kiszáradó láprétek számos ritka növény- és állatfaj élőhelyei. Él itt a keskenylevelű gyapjúsás, a lápi sás és a kormos csáté értékes állománya is megtalálja a helyét. A színkavalkádot a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári kosbor virágai növelik.
A változatos élőhelyeket gazdag állatvilág népesíti be. A „cirpelők” közül a félnedves kaszálókhoz kötődő magyar tarsza jelenlétéről csak néhány éve tudunk. A faj érdekessége, hogy 4–5 centiméteres kifejlett példányai már május végén lerakják petéiket, és ezután már hiába kutatnánk utánuk, mert eltűnnek. Sajnos, a kaszálások szokásos időszaka is éppen május, ezért az új tarszanemzedéknek meg kell hagyni néhány lekaszálatlan területet.
A magyar tarszához hasonlóan a haris számára is a késői, június végi kaszálás lenne kedvező. A haris fokozottan védett, igen rejtett életet élő madárfajunk. Jelenlétét csak a többnyire éjszaka hallatott, kereplőszerű hangja árulja el. Üde réteken, kaszálókon költ, és tojásait csak május végén, június elején rakja le. A rossz időpontban és rendben (például körkörösen) végzett gépi kaszálás a fészekaljak teljes pusztulását okozhatja.
A lápréteken élő orvosi vérfű két különleges életmódú, igen megritkult lepkefaj, a zanót- és a vérfűboglárka kizárólagos tápnövénye. Életük egy részét hangyabolyban töltik, és mind élőhelyeiket és tápnövényüket, mind a hangyafajokat illetően nagyon specializálódtak. Ebből adódóan fokozottan sérülékenyek: legtöbb élőhelyük az elmúlt évtizedekben Európa-szerte megszűnt, így hazai állományaik rendkívül fontosak. Hasonló helyzetben vannak a sóskafélékhez kötődő nagy és kis tűzlepkék. Az előbbi faj hímjei oly mértékben ragaszkodnak élőhelyükhöz, hogy életük néhány négyzetméternyi területre korlátozódik.
A nagy kiterjedésű tölgyesek rendkívül fajgazdagok. Különösen a lombfogyasztók tábora népes. Olyan ritka, értékes, ugyanakkor látványosan szép lepkék tartoznak közéjük, mint a tölgyfaszender vagy a magyar púposszövő. A molyhos tölgyes bokorerdőkhöz két igazi ritkaság kötődik. Egyikük a zörgőbagoly, amelynek imágói késő ősszel, az alkonyati órákban rajzanak, és röptükben a szárnyuk jellegzetes, surrogó hangot ad. A másik faj igazi különlegesség, amelyet régebben egy Kis-Ázsiában leírt faj kárpát-medencei bennszülött alfajaként jegyeztek. Ez a magyar őszi fésűsbagoly. Tápnövénye a virágos kőris, és egy olyan kort idéz, amikor hazánk területén a mainál jóval melegebb volt az éghajlat.
Öreg tölgyek száradó ágaiban nevelkedik legnagyobb hazai cincérfajunk, a nagy hőscincér, valamint közeli rokona, a sokkal ritkább molyhos hőscincér. A röpképtelen, látványos külsejű gyászcincér is ilyen helyeken sétálgat. Az utóbbi száraz, meleg években az óriás énekes kabóca határozott terjeszkedése figyelhető meg olyan területeken, ahol az idős emberek sem hallották még a hangját. E nagy testű rovarokra füleskuvik vadászik, de nem veti meg a bogárvacsorát nagyobbra nőtt rokona, a kuvik sem.
A változatos élőhelyek gazdag táplálékforrásul szolgálnak a ragadozó madaraknak. A terület méretéhez viszonyítva a gallyfészkek száma meglepően nagy, bár a darázsölyvön kívül igazi ritkaságok fészkelését – a gyakori megfigyelések ellenére – eddig nem sikerült bizonyítani. A kabasólyom és a kígyászölyv is viszonylag sokszor kerül szem elé.
Sajnos, a déli hegyoldalak szőlőinek, gyümölcsöseinek és a régi présházaknak a helyét nyaralótelkek és -épületek kezdik elfoglalni. Ez mindinkább veszélyezteti a táj összhangját, szépségét, békéjét. A hagyományos gazdálkodási módok visszaszorulása a változatosságot, a természeti értékeket kezdi ki. A Pécselyi-medence és környéke 1997. óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, ahol a természetvédelem arra törekszik, hogy az évszázados egyensúly fennmaradjon. Bízunk abban, hogy ez a törekvés mind gazdasági, mind erkölcsi értelemben polgárjogot nyer a közeljövőben, és lehetőség nyílik értékeink közös megőrzésére.
Írta: Vers József, Mészáros András
