A téli táj letisztult szépsége
„Ejnye, ejnye, téli fák,
Ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
Nyáron viseltek ruhát!”
Zelk Zoltán – Téli fák (részlet)
A hideg évszak beköszöntésével a táj addig megszokott, derűs arcvonásai fokozatosan, mégis jól érzékelhető módon formálódnak át: az ősz élénksége lassan a pasztellszínek visszafogottságába hajlik át, a korábban hangos élővilág átadja helyét a csendnek, miközben a ködbe burkolózó fák lombjukat vesztett ágaikat nyújtóztatják kitartóan a megfakult égbolt felé. Nem csoda tehát, ha az év során sürgő-forgó ember mindezt látva egy-egy pillanatra megáll, eltűnődik az idő múlásán és észreveszi az őt körülvevő természeti táj és közvetlen környezetének változását. Ilyentájt az ablakon kitekintve a táj korábban lomb-takarta, rejtett részleteire mindnyájan felfigyelhetünk a fák ágrendszerének letisztult szépségében. Kissé tovább időzve az ablak előtt, lassacskán feltűnik, hogy nem minden fa koronája egyforma: vannak köztük keskeny oszloposak, tömzsibb terebélyesek, szomorúan csüngők és határozottan égbetörők, gömbölydedek, tojásdadok, lapítottak vagy sátorozók, ágemeletesek és villásan elágazók. Némelyik pedig színében is különbözik a másiktól.
A megállapítás nem véletlen, ugyanis mindegyik fa önmagában hordozza az adott nemzetségre jellemző külső formajegyeket, melyek árulkodó jelként akár lombtalan állapotukban is megkülönböztethetővé teszik a fákat. Már távolról is határozóbélyegként szolgálhat az ágrendszer és annak jellegzetességei, míg közelebbről a kéreg, a rügyek vagy akár a fennmaradt termések is további segítséget nyújthatnak a pontos meghatározásban. Ahhoz azonban, hogy az egyes fákra jellemző, sajátos lombkorona teljes mértékben kialakulhasson nem csupán időre, hanem megfelelő élettérre is szükségük van a növényeknek.
Ilyen körülmények között egy magányosan álló kocsányos tölgy (Quercus robur) robosztus koronájának kibontakozásával a tájkép egy olyan meghatározó elemévé és súlypontjává képes válni, amely már messziről is megragadja a szemlélődő tekinteteket. A balatoni táj egyik jellegzetes fája az oszlopos nyár (Populus alba ’Pyramidalis’), amely sudár termetével és erőteljes vertikális megjelenésével akár magányosan ültetve, akár útvonalak mentén sorakozva egyaránt felhívja magára a figyelmet a téli hónapokban is. A szomorúfűz (Salix alba ’Tristis’) és az enyves éger (Alnus glutinosa) egyaránt a vízpartok növénye, koronájuk mégis nagyon különbözik: a fűz csüngő sárgás vesszőivel szemben az éger határozott ég felé törekvő habitusa és alulról felfelé keskenyedő, tobozkákkal díszített ágrendszere figyelhető meg.
A szelídgesztenye (Castanea sativa) terebélyesen lapított, és a közönséges dió (Juglans regia) kerekdeden kompakt koronájával elsősorban az ember művelte kultúrtájban, szőlőhegyi pincesorok mentén találkozhatunk. A dísznövényként is ültetett harang koronájú kislevelű hárs (Tilia cordata), a tojásdad formájú ezüstlevelű hárs (Tilia tomentosa) és a szögletesebb lombú nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos) akár nemzetségen belül is megkülönböztethető egymástól.
Ezen a néhány példán keresztül is jól látható, hogy a fák a táj egyik legkarakteresebb alkotóelemeinek tekinthetők – a horizont és a domborzat, valamint az ember alkotta elemek mellett – melyek változatos formaviláguknak és évszakkövető folytonos átalakulásaiknak köszönhetően mindig más és más szempontból teszik egyedivé és megunhatatlanná a tájképet.
Írta és a grafikákat* szerkesztette: Bubics Benedek tájvédelem
* a fák habitusát szemléltető grafikák alapjául Schmidt
Gábor és Tóth Imre „Kertészeti dendrológia” c-ű könyvének ábrái szolgáltak
