Hévízi-tó TT

 

A Hévízi-tó Természetvédelmi Terület területe bő 60 ha (ebből a tófelszín 4,6 ha). A Hévízi-tó a világ legnagyobb tőzegfenekű, melegvizű gyógytava.

A mellékelt ábra egy QR-kód, amely okostelefonnal olvasható. További információ a QR-kódról | részletek

A Hévízi-forrástó vize, mintegy 20-22 ezer éve tört fel mai helyén, a Balaton kialakulásával egy időben. Az előtörő meleg víz először a Balatonba ömlött. Klímaváltozások hatására a Balaton vízszintje lesüllyedt. Az egykori tómederben az ott élő buja növényzet elhalt részeiből tőzegláp keletkezett. A Hévízi-völgy lápos, tőzeges, sík felszíne a tótól keletre kb. 1-1,5 km szélességben, a völgy keleti oldalán levő Dobogóig és a völgyet keletről határoló cserszegtomaji dombvonulatig terjed. Dél felé a tőzeges terület a Zala medréig húzódik, északon a Gyöngyösi csárda fölé nyúlik.
A terület éghajlatáról általában elmondható, hogy a területet szubmediterrán klíma-hatás éri, mely május végi és októberi csapadékmaximumban jelentkezik. Jellemző az aránylag enyhe tél, és a nem túl meleg nyár. A tó és az azt övező véderdők egymásra hatásának következtében sajátos, helyi mikroklíma alakult ki. A vizes területek hatására a helyi klíma kiegyenlítettebb, az erdők felfogják a szeleket, a tó és környezete gyakorta párába burkolózik.

A Hévízi-tó, mely egy természetes termálkarszt-forrás felett kialakult közel 250 m átmérőjű forrástó, világviszonylatban is egyedülálló védendő természeti érték, és egyben népszerű, turisztikai célpont. A feltörő karsztvíz hőmérsékletének, vízminőségi összetételének köszönhetően a tó vizét régóta használják gyógyászati célokra is. A tó vízfelülete 46 350 m2 térfogata 127 950 m3 a tó túlfolyó vízszintje 108,80 mBf, a tó vizének napi utánpótlása jelenleg kb. 35 millió liter. Felszíne ovális alakú, keresztmetszete dél felé elhajló tölcsér képét mutatja (kb. 70x90 m), amely a forrásánál a legmélyebb.
A tó vízét a forrásbarlang forrásai folyamatosan táplálják. A tölcsér alakú tó 38,5 m mély alapján nyíló forrásbarlangja a Dunántúli-középhegység egyik nagy felszín alatti áramlási rendszerének hegységperemi feltörési helye. A források a Keszthelyi-hegység Ny-i szélén egy É-D-i csapásirányú szerkezeti vonal mentén felső-pannóniai konglomerátumból, homokkőből tőrnek fel. Az egy termes, barlangban meleg és hideg források vize keveredik. A termet egy iszapréteg osztja ketté. Itt ered a termálvíz: a keleti oldalon 26,3ºC-os (≈10%), míg a nyugati oldalon 41ºC-os (≈90%) víz tör fel. A barlang nyílásán a „kevert” víz hőfoka 38 ºC-os.

A tó teljes vízkészlete 3,5 naponta megújul. A víz északon az északi-lefolyón keresztül az Ó-Berek-csatornába, délen a Hévízi-lefolyóba ömlik. (Végeredményben a Hévízi-lefolyó is az Ó-Berek-csatornába torkollik.) A területen még egy csatorna található, az Úsztatómajori csatorna, mely a Hévízi-lefolyóval azonos sorsra jut. A tó vize végső soron a Zalába, majd a Balatonba jut.
Ha a Hévízi-tó felszínét megfigyeljük, megállapíthatjuk, hogy a tó nincs nyugalomban. Egyrészt: a tavat tápláló forrás a tó vizét állandóan mozgásban tartja, a mélyből feltörő víz lassú körforgással gyűrűzik a partok felé. Másrészt: a víz és a levegő közötti hőmérsékletkülönbség következtében a víz a felszínen kissé lehűl és így nagyobb fajsúlyánál fogva ismét lefelé áramlik. Eközben a tó egész víztömege hengeres mozgással lassan jobbra forog.
A Hévízi-tó vize tehát egy vízszintes barlangjáratból lép ki. A törmelékkel eltorlaszolt nyílás szélessége kb. 2-3 m, magassága 0,6-0,8 m volt eredetileg. A Hévízi-tó forráskráter barlangjának feltárását a VITUKI megbízásából 1975-ben Plózer István vezetésével az Amphora Búvár Klub kutatói folytatták. Behatoltak a forrásszáj rendkívül szűk és veszélyes nyílásán, ahol a 38,8°-os meleg és a percenként 30-40 ezer liter vízhozamú forrás sodrását is le kellett győzniük. A szűk bejárat után tágas, 14 m magas és 17 m átmérőjű terem következett, amelyet Amphora-teremnek neveztek el. Középen, 40-41 m mélységben iszapnyereg osztja ketté, a keleti oldalon kisebb, a nyugati oldalon nagyobb mélyedést alkotva.

A baktériumok a tó élővilágának domináns elemei, a gyógyhatással is kapcsolatban állnak. Számos csoportjukat megfigyelhetjük a vízben.

Az indiai vörös tündérrózsa hosszúvirágú alfaját (Nymphaea rubra var. longiflora) 1898-ban Lovassy Sándor sikerrel honosította meg a Hévízi-tóban. Az indiai vörös tündérrózsa hazája a trópusi Kelet-India. Hévízen a vörös tündérrózsa vegetatív módon szaporodik.
Fehér tündérrózsa (Nymphaea candida minor) a tóból már kipusztult, de még nagy számban tenyészik az üzemvíz-csatornában.

A tóban élő számos állatcsoporttal, de koránt sem minddel foglalkoztak kutatások, melyek közül lássuk először a legfontosabb mikroszkopikus méretűeket.
A tó fonálférgei közül kettő – Crocodolrylaimus thermalis és Neoactinolaimus tepidus – a tudományra nézve újnak bizonyult.
A kerekes férgek között is található néhány faunisztikai ritkaság (Epiphanes brachionus var. Spinosus, Lecane inermis), melyek csak termál vizekben előforduló, ritka szervezetek. 
Az alsóbbrendű rákokkal (Cladocera, Ostracoda, Copepoda) Ponyi Jenő foglalkozott igen részletesen. Egy, a világon egyedülálló Harpacticoidea (Copepoda) alfajt (Schizopera clandestina heviziensis) írt le a tóból.
A tóban egy egyedülálló Hydracarina atka is él. A Limnohalacarus cultellatus-nak a Hévízi-tó az egyetlen Európai előfordulási helye.
A tóban és környékén 66 csigafaj és 8 változat ismert, ami a Magyarországon ismert 190 fajból álló csigafaunához viszonyítva igen gazdag.
Az apró állatkákon és csigákon kívül alig néhány halból és kétéltűből áll a tó magasabb rendű állatvilága. A magasabb rendű állatvilág – a halak kivételével – alig kutatott.

A tó őslakója a mocsaras nádast kedvelő közönséges kárász (Carassius carassius) és az aprópikkelyű compó (Tinca tinca), a hazánkban közönséges dévér keszeg (Abramis brama), a felszínen rovarászó jász (Leuciscus idus), a napjainkig már a tóból kipusztult tőponty (Cyprinus carpio-carpio f.acuminatus). A tó zsilipjéig sok más Balatonból ismert társával együtt a réti csík (Misgurnus fossilis) is felúszik, de nincs biztos adat, hogy a Hévízi-tóban is megtalálták volna.

A kétéltűek között a békák, vöröshasú unka (Bombina bombina) és a kacagó béka (Rana ridibunda), a lefolyó növénnyel szegélyezett szélén, a kecskebéka (Rana esculenta) valamint a pettyes gőte (Triturus vulgaris) a vízben él; a hüllők közül a vízisikló (Natrix natrix) és a kockás sikló (Natrix tesselata) tanyázik – kis számban – itt. A lefolyóban és a nádasban néha feltűnik a mocsári teknős (Emys orbicularis).
A tó állandó lakója a kis vöcsök (Tachybaptus ruficollis). A tóban áttelel.

A tóban és a lefolyóban főleg ősszel és tavasszal megjelennek a különféle récék. A Balaton befagyásakor ide menekülnek a bütykös hattyúk (Cygnus olor), a dankasirályok (Larus ridibundus), néha még a szárcsák (Fulica atra), ritkán kárókatonák (Phalacrocorax carbo) és szürke gémek (Ardea cinerea) is. Minden évben a tó körüli erdőkben gyülekeznek a fecskék, és számos más vándor (jégmadár (Alcedo atthis)) és nem vándormadár (zöld küllő (Picus viridis)) is itt talál téli menedéket.
Az emlősök közül a vízicickány (Neomys fodiens) a kishalakat, az erdei cickány (Sorex araneus) a rovarokat fogyasztja. A füves térségeket a vakond (Talpa europaea) túrja fel.

A nyugati parkerdő (8,8 ha) szerves része a déli Pannonhát észak zalai dombvidékének. Jellegzetes zalai dombvidéki táj. Tengerszint feletti magassága 115 m-től 155 m-ig terjed. Pár évszázaddal ezelőtt még összefüggő tömb volt az egregyi erdővel. Az erdő felszíne meredeken keleti lejtésű, észak-déli irányban vízmosások tagolják, útjai meredekek (az erózió legfőbb területei).
A nyugati parkerdő növényföldrajzilag a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) dunántúli flóravidék zalai flórajárásához (Saladiense) tartozik.
A fafaj összetétele az itteni klíma és talajviszonyoknak megfelelő természetes erdőtípustól messze esik. Természetes növénytakarója Illír jellegű gyertyános tölgyes (Helleboro odoro-Carpinetum) lenne. Az erdő cserje és gyepszintjében megtaláljuk az e társulásra jellemző fajokat: közönséges fagyal (Ligustrum vulgare), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), veresgyűrűs som (Cornus sanguinea), medvehagyma (Allium ursinum), hóvirág (Galantus nivalis) stb. A valóságban a felső lombkorona szint a Festetics által parképítészeti céllal telepített feketefenyő (Pinus nigra), lucfenyő (Picea abies), vörösfenyő (Larix decidua) facsoportokból áll. Az alsó koronaszint uralkodó fafajai az akác (Robinia pseudo-acacia), bálványfa (Ailanthus altissima), zöldjuhar (Acer negundo), hegyijuhar (Acer pseudo-platanus), koraijuhar (Acer platanoides). Az erdő gyepszintjében tömeges a borostyán (Hedera helix), ligeti perje (Poa nemoralis), illatos ibolya (Viola odorata), meténg (Vinca minor). Az állományban található 100 éves, vagy annál is idősebb gyertyán egyedek a múltat idézik. A gyertyán (Carpinus betulus) törzsformái az egykori legelőgazdálkodást bizonyítják. 2009 tavaszán a gyepszintben tömegesen megjelent a békakonty (Listera ovata).

Az északi és keleti véderdők (összesen: 24,1 ha) a nagyberek-kisbalaton-tapolcai láp szerves részei. Egyes területeken a tőzegréteg vastagsága a 6-8 m-t is eléri. Ez a terület ma sík, félnedves, nedves terület. Tengerszint feletti magassága a tó felszínével közel megegyező, enyhén lejt keleti irányban.
A hévízi lápteknő növényföldrajzilag a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) délnyugat-dunántúli flóravidék (Praeillyricum) zalai flórajárásához (Saladiense) tartozik. A puhafa-ligeterdő (Salici-populetum) volt kezdetben az északi és keleti véderdők őse. Helyenként kőrises ligeterdők (Cariceto Remotae-Fraxinetum) majd a kőris-éger ligeterdők (Fraxineto pannonicae Alnetum) alakultak ki. A kőris minden bizonnyal a keskeny levelű kőris magyar tájfajtája volt (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica). Ez a terület ma is a sík félnedves-nedves, puhafás ligeterdő, égeres láperdő (Dryopteridy-Alnetum) erdőtípusba tartozik. Természetes elegyfája a magyarkőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica). Jellegzetes jelzőnövénye a mocsári sás (carex acutiformis).

A természetes erdőtársulásokat 1910 óta elkezdődött mesterséges erdősítések váltották fel. A keleti véderdőben található lapos kővel kirakott kút, és az itató vályú egykori legelőhasználatra utal. Az ötvenes évek végén nyár (Populus alba) állományt, majd ennek 1992-es végvágása után mézgás égert (Alnus glutinosa) telepítettek. Az égerrel magyar kőrist (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és hazai nyár és fűz fajokat elegyítettek. A cserjeszintben társulásalkotó a zselnice meggy (Padus avium) és a fekete bodza (Sambucus nigra). A gyepszintben félnedves helyeken magas aranyvessző (Solidago gigantea), vadkender (Cannabis sativa), fekete csucsor (Solanum nigrum), betyárkóró (Erigeron canadensis), sima utifű (Plantago maior), pokolvar libatop (Chenopodium hybridum), fehér libatop (Ch. album), borsos keserűfű (Polygonum hydropiper), kenderkefű (Galeobsis speciosa), gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare), nedves helyeken vízi menta (Mentha aquatica), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa) találhatók. Mindkét helyen erősen elterjedt a borostyán (Hedera helix).

A park természetes vegetációval nem rendelkezik, jelentőségét adottságai mellett elsősorban koros növényállománya, növénykülönlegességei, és történeti múltja adja.
A klimatikus hatások a tó környezetének hidrogeológiai adottságaival párosítva a park növényállományának jellegét leginkább befolyásoló tényezők, és egyben a gyűjteményes kertekhez, arborétumokhoz hasonlóan sajátos növényállomány fenntartását teszik lehetővé. Ezt az adottságot csak részben használja ki ma a park, elsősorban a tóban lévő tavirózsák és a park idős faállományában található különleges igényű növényeken (Metasequoia glyptostroboides, Taxodium distichum) keresztül.

Kiemelkedő a sétány mentén létesített platán (Platanus x hispanica) fasor, melyet századeleji képeken is láthatunk, és azok a koros fák, melyeket a platánsorral közel egyidőben ültettek (kőris - Fraxinus ang. ssp. pannonica, mocsárciprus - Taxodium distichum, kínai ősfenyő - Metasequoia glyptostroboides, Abies és Picea nemzetség fajai). 
Ritkaságai közé tartoznak a mocsárciprus - Taxodium distichum, kínai ősfenyő - Metasequoia glyptostroboides, páfrányfenyő - Ginkgo biloba, kaliforniai nagymagvútiszafa - Torreya californica, kaliforniai gyantásciprus - Calocedrus decurrens, atlasz-cédrus - Cedrus atlantica, mandzsu áltiszafa - Cephalotaxus harringtonii, tengerparti óriásfenyő - Sequoia sempervirens, csüngő gyertyán - Carpinus betulus ’Pendula’, csüngő bükk - Fagus sylvatica ’Pendula’. A cserjék között is találunk gyűjteményes kertekbe illő, különleges fajokat is, mint a borostyán termő alakját Hedera helix ’Arborescens’, keleti mahóniát Mahonia bealei, kései végzetfát Calocedrus decurrens, nagyvirágú liliomfát - Magnolia x soulangiana és idős kora, szép fejlettsége révén értékes egyedeket (japán kecskerágó - Euonymus japonicus, örökzöld bangiták - Viburnum rhytidophyllum, tiszafák - Taxus baccata).

Forrás: Hévízi-tó TT természetvédelmi kezelési terve (2003.)